A wendigók egészen addig voltak előttünk ismeretlenek, ameddig meg nem ismerkedtünk az Odaát (Supernatural) című sorozattal. Itthon amúgy sem túl híresek, bár okozott némi meglepetést, amikor egy pszichopatológiákról szóló tankönyvben futottunk velük össze.
A wendigo szónak rendkívül sok írásmódja ismert, találkozhatunk velük: windigo, weendigo, windiga, witika, illetve még rengeteg különböző formában. A változatos elnevezés egyrészt az egyes indián nyelvek, dialektusok különbözőségéből, másrészt abból is eredhet, hogy nem a történetek mesélői, hanem az adott kultúrától idegen misszionáriusok írták le.
Forrás: Tumblr
Wendigókról szóló legendák elsősorban az algonkin nyelveket beszélő törzsek között terjedtek el az mai Egyesül Államok északi részén, illetve Kanada egyes régióiban. Ezekben a lényekben való hit természetesen csupán egy kis szeletét képezi a változatos és egyedi indián hitvilágnak. A mítoszokban szereplő wendigo sovány, nyomorúságos, természetfeletti képességekkel rendelkező lény, alakját általában a hideghez, az éhínséghez és a télhez kapcsoltak. Ám a wendigók a kapzsiság és a falánkság megtestesülései lehettek, amely számunkra talán kicsit különös, hogyan lehet a mohóságot összekapcsolni a nyomorúsággal. Egy olyan kultúrában azonban, ahol a közösség sokkal fontosabb szerepet játszik mint a modern, nyugati civilizációkban, ez egyáltalán nem meglepő. Az egyén falánksága, mások nyomorát és halálát is jelentette. Ezt a nézetet erősíti az is, hogy a hagyomány úgy tartotta, a kapzsi ember könnyen válhat maga is wendigóvá.
Forrás: Hannibal
Az odzsibua hagyomány Basil Johnston leírása szerint úgy emlékszik meg a wendigókról, mint a bomlás küszöbén álló, beesett arcú, szürkés bőrszínű lényekről, akik a halál szagát árasztják magukból.
A wendigókról általában úgy tartják, hogy magasak, esetleg egyenesen óriások (például egyes krík törzsek, vagy az odzsibuák, illetve az innuk szerint), bár ezt az algonkin hagyomány nem támasztja alá. Folyamatos, csillapíthatatlan éhínség gyötri őket, ha nem esznek, végtelenül lesoványodnak. Állandóan emberi áldozatokat keresnek, de akkor sem laknak jól.
Kanadai területeken úgy tartották, hogy a wendigo képes beszélni, bár inkább üvölt vagy morog. A szíve jégből van, de képes az európai sárkányok kedvelt tűzokádására. Jár a vízen, és együtt repül a széllel. A wendigo egyik oldalról egy „manitou”, természetfeletti erővel bíró különös lény, másik oldalról, pedig emberből is válhat wendigo.
Forrás: Supernatural
Egy sámán átka, illetve a kapzsiság mellett wendigóvá egy évezredes tabu megszegése is tehet valakit. Aki emberi húst eszik, azaz vétkes a kannibalizmus bűnében maga is wendigóvá válik. Mi hajlamosak vagyunk kevésbé elítélni valakit, ha egy szörnyű bűn elkövetésére az illetőt kilátástalanság, szélsőséges környezeti tényezők sarkallnak. Az északi algonkin törzseknél azonban ez máshogy működött: úgy vélték, az éhínség reménytelenségéből két módon lehet elmenekülni. Az első út az öngyilkosság, a másik a halál elfogadása és várása. Úgy hitték, hogy azok, akik nagy éhezés vagy ínséges időkben választják a kannibalizmust, nagyobb eséllyel válnak halhatatlan wendigókká, akit örök éhségük kínoz, mint mások.
A kannibalizmus olyan erős tabunak számított az északi algonkin törzsekben, hogy az igazán nyomorúságos időszakokban szertartásokat végeztek, amelyekkel megszilárdították a tiltást, figyelmeztetve a csoporthoz tartozóakat, hogy bár a kísértés nagy, ellen kell állniuk.
Esetenként úgy vélték, hogy az ember akkor is wendigóvá válhat, ha megszállja őt egy rossz szándékú szellem, ami a tabu megszegésére csábítja.
Forrás: Deviant Art
A cikk elején említett pszichopatológia tankönyv valahol itt lép be a képbe. A wendigo jelensége lehet érdekes történet, vagy elgondolkoztató példabeszéd filozófiai szempontból, hiszen a falánk szörny sosem juthat el az elégedettségig, mindig újabb és újabb áldozatokat hajszol, de sosem lesz elégedett. A pszichológiai megközelítés azonban nemcsak egy különleges tanmesét mutat be a wendigo alakjában, hanem egy pszichológiai kórképet.
A wendigo, vagy windigo-szindróma kultúrafüggő rendellenesség, ami röviden azt jelenti, hogy csak bizonyos helyeken és közös gondolkodásmódú emberek között fordul elő. Érdekes megemlíteni, hogy mióta egyre több indián közeledik a nyugati gondolkodásmód felé és asszimilálódik a modern kultúrához, egyre ritkább ez a betegség.
A windigo-pszichózis (a természetfeletti lény elnevezéséhez hasonlóan a betegség is több néven szerepel) észak-amerikai indiánoknál jelenik meg, általában télen, amikor nem elegendő az élelmiszerkészlet, és a családok a havazás miatt elszigetelődnek egymástól. A legfőbb tünete, hogy a betegségben szenvedők szinte ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy emberhúst egyenek, még abban az esetben is, ha más élelemforrás is rendelkezésre áll. A wendigóvá változó személy szenved, és sok esetben saját kivégzését kéri, mielőtt még másokat bánthatna. Ha a személy nem kapott segítséget hagyományos gyógyítóktól vagy modern orvosoktól, állapota rosszabbra fordult, agresszív vagy erőszakos lett, és valóban kivégezték, vagy ő maga lett öngyilkos. Ritkán nem használt a kezelés, bárkitől kapta is.
A windigo-pszichózis léte is megosztja a kutatókat, sokan genetikai rendellenességre gyanakodnak, mások úgy vélik, maga a betegség nem is létezik, csupán antropológusok hitelesnek véltek egy-egy történetet anélkül, hogy utánajártak volna. Akárhogy legyen is, a wendigók vagy windigók továbbélnek a hagyományaikat ápoló algonkin törzsek legendáiban, illetve számunkra a szórakoztató műfajokban.
A wendigo alakja felbukkan a cikk bevezetőjében említett Odaáton túl más sorozatokban (Vámpírakták, Hannibal, Grimm, stb), filmekben (például: Farkaséhség, Wendigo). Szerepel regényekben, például Stephen King Állattemető című regényében, illetve számítógépes játékokban (Warcraft univerzum), vagy szerepjátékok világában, mint például a Dungeons & Dragons világában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése